Amerikának vége. Rég volt, szép volt, lejárt, a januárban esedékes advisszaigénylést leszmáítva pedig semmi nem köt már oda.
Vicces így vissznézve, hogy mennyire elmúlt (tudom hogy helytelen a kifejezés, de tényleg nagyon elmúlt - közhelyesen álomszerű).
Úgyhogy ezennel átállok egy más tematikára: a filmkritikára.
Ha megnézek egy filmet (akármi legyen is az) írok róla egy rövid beszámolót, legalább visszanézve majd én fogom tudni, hogy miket néztem.
Elsőnek egy tegnap már harmadszor megnézett (ez bizony nálam is jó jel, eddig egyetlen szar filmt láttam többször - a Da Vinci kódot, máig sem tudom, milyen körülmények között láttam az első három alkalommal. A negyedik nőügy volt) filmet említek meg: The Social Network.
Gondolom már a fél világ látta, amúgy tényleg kiváncsi vagyok, eléri-e a Facebook ismertségét.
A film zseniális szerény (blogolok - nem annyira szerény) véleményem szerint, a zene elsőrangú, a hangulat kiemelkedő, és látszik a filme, hogy a fogatókönyv-oldal - perc ráta simán az 1.5-ben van (kis magyarázat: átlag esetben egy ngyjátékfilm esetén a forgatókönyv egy oldala a film egy percének fele meg, ergo egy kilncven perces filmnek kb kilencven oldalas a forgkönyve. Ebben a esetben egy kétórás filmbe kb. egy háromórás szövegét rakták bele - innen a ritkagyors tempó. Persze az eredeti koncepció is kb ez lehetett, remekül adja vissza a film Zuckerbergnek, mint a fárasztóan okos embernek a világát. Egsz életedet leélni egy ilyen gyors tempójú figura mellett, nem lehet semmi).
A színészi alakítások nagyon rendben vannak, annyira jók egyenként a karakterek, hogy nehéz lenne megmondani, ki teljesít a legjobban. Ami kifejezette tetszett rendezői részről, hogy nem a szokásos jó fiú a világ ellen felállást kapjuk, itt bizony a főszereplőt utálni és lenézni is lehet, egy sötét alak (a valósághoz nem hasonlítom, azt meghagyom Mark Z-nek). Az ellenfelei ssokszor sokkal szimpatikusabbak mint a kissé gyerekes, kissé gonosz és nemtörődöm Zuckerberg, én külön élvezem a Winklevoss-tesókat (természetesen egy színész alakítja őket), jutalomjáték az övék.
Trent Reznor zenéje az egész filmnek egy lüktetést ad, vicces végre a Ghostokat valódi filmben is hallani (nemcsak sok-sok youtube-os szárnypróbálgatás - mint az enyém is - alatt:)).
Az operatőri munka is zseniális, sokan nem élvezték, én moziban imádtam nézni az evezősverseny-szekvenciát, hihetetlen annak akmerának a képe (amúgy az lenne a lényege, hogy mindent maettszerűvé tesz a képen - sajnos technikai oldalról még nem tudnám elmagyarázni).
Szóval mindenképp nézzétek meg, Fincher legjobbjai között van. Ja és hallgassátok meg a Radiohead Creepjét akusztikus, kórus verzióban (az volt a film előzetesében), félelmetes...

Ötödik

Hehe, igen, ez az aminek tűnik :D. Végre lefoglaltam, megrendeltem és meg is érkezett a Pittsburgh Penguins-Detroit Red Wings meccsre a jegyem. Úgyhogy irígykedjen, aki akar :). Még kérdésesek a részletek a Pittsburghbe való utazással, elég dárga mulatság, de nekem megéri. Meli nem jön be konkrét hokimeccsre, de azért Pittsburghbe együtt megyünk majd. Valahogy azt gondoltam volna, hogy könnyebb lesz eljutni Pittsburghbe a szomszédos államból. Pedig kurva nehéz, nincs direkt busz vagy vonaljárat, vagy Buffalo érintésével lehet eljutni, vagy Wilkes Barre-Scranton fele. Nekeem az előbbi szimpatikusabb, már csak azért is mert elmegy az út az Erie-tó melett, ami Amerika egyik legnagyobb tava.

Most már szinte teljesen kihalt a város, ezentúl csak hétvégéken élénkül majd kicsit fel, azonkívül egy szellemváros az egész, boltok bezárva, sehol egy ember. Amit persze mi élvezünk, eddig sem az emberekért szerettük Amerikát.

Szóval lassulnak a dolgok, ezután talán már pihenni is lesz időnk egy kevés.

Na most csak ennyi, bőcsködni akartam csak, ja és még egy zsidó viccel zárván (ezúttal angol is):

Mi a zsidók kedvenc sportja?

Hát a jew-do...

Edöm

Negyedik - banánakasztó és faszkalap

Persze, rendszeresebben, mi?

Hát ez sem jött össze, már nem is nagyon fog. B ár még mindig van több mint hónapunk itt az AEÁ-ban, már eléggé a végét kezdjük érezni. A szezon a végére jár, az emberek egyre kevésbé néznek Lake George fele, a motelek jórésze bezár, még az üzletek sem mind maradnak már nyitva. Hétfőtől vége a troliszezonnak is, most már annyit sem mozdulhatunk ki a városból, mint eddig. Na nem mintha időnk lenne. Most épp napi 10-12 órát dolgozunk két munkahelyen. Nekem egész tűrhető második munkám van, itt már konkrétan tanulhatok angolul, összáezárva lenni egy halom szőke amerikai egyetemistával, megedzi az ember idegeit és felfogóképességét (a nyár megvalósítása: egy brit bácsi beszélgetett velem vagy két percig és még mindig azt hitte hogy amcsi vagyok, már épp elkezdte volna osztani, hogy "bezzeghanyeritekmegazta forradalmatakkormégmostisamizászlónklobognaottfenn" szöveget, amikor leálítottam mondván, hogy sorry nem az én nagy-nagyapáim harcoltak akkor ott, gondoltam megverődni vagy szidódni azért csak nem érdemes azért a kis örömért, hogy egyre kevesebb akcentusom van).

Amúgy továbbra is igazolva látom eddigi elméletem: Amerika a sztereotípiák hazája. Mindenki önmagát is besorolja a sztereotípiák közé (egy példa: első napomon az új munkahelyen bemutatkozásokkor úgy mutatkozott be egy lány: "Hi, I'm Mel, I'm the weird girl here". Erre többiek ráerősítve mondták, hogy bizony, ő az, A Furcsa Lány. És miért? Mert sokat nevet, mert tudatosan hosszú szoknyákba, gyapjúfelsőkbe öltözik, mert nem kocsival közledkedik. Ennyi. Náluk kb ennyit jelent furcsának lenni, bár ha belegondolok az tényleg furcsa ha valaki úgy jellemzi magát, hogy A Furcsa Lány. Amerikai filmes klisé, csak épp az életben - az önreflexió elég érdekes példája...). Megpróbálják úgy élni az életüket, ahogy azt a filmekben és reklámokban látják és sikerül nekik. Kivéve hogy ott nem híznak az emberek meg a jól kinéző kajáktól. A valós amcsik igen, de akkor meg jöhetnek a különböző fitness edzők, gépek és szerek amiket meg lehet venni, és máris ők lehetnek az új lefogyóbajnokok (megjegyzés: azok a reklámok, szerek, edzők, gépek, amiket otthon is nyomnak a révék, nem Nektek készültek,hazai olvasók, hanem Nekik. Eddig mindig csodálkoztam, hogy mennyi reklámot látok, de soha senkinél nem látom a konkrét gépet. Hát itt lehet látni. A pincékben.).

Az amerikai kapitalizmus az ami "naggyá" (pun intended) teszi az országot, mivel van pénzük, megvehetnek minden ökörséget (még nem sikerült összeszámolnom, hogy hány fajta takarítószert láttam eddig itt. Sem az hogy hányat próbáltam, de az biztos hogy egyik sem jobb mint a másik, vagy mint az otthoniak, de Ők hisznek benne, hogy a konyhatisztitó spray az csak a konyhára jó, hogy a fürdő felére egyik márkájú súrlóport kell használni, a másikra meg a másikat. Arról nem is beszélve, hogy sokszor szólt rám kedves munkaadóm, hogy hát hogy képzelem, hogy a fagyasztott kiflit a mikróban olvasztom ki, hát arra való a toaster oven - ilyet még otthon nem láttam - , de persze van külön fagyasztott-pizzasütő-sütő, meg kenyérsütő meg piritó, meg miegymás, mindnek a nevét sem tudom. A lényeg, hogy Ők hisznek benne, hogy nekik erre mind-mind szükségük van - mondanom sem kell, hogy mi egy mikróval mindent jobban elkészítünk mint ők a toaster ovenjükkel a kiszabott terméket). Ékes példa és egyben amerikai anekdota nr. 1: a banánakasztó. Szerintem ez a termék fejezi ki legjobban, hogy mennyire szükségtelen dolgokra költenek pénzt az amcsik. Mellesleg igen, ez az aminek hangzik, fel kell rá akasztani a banánt. És ha azt kérded, miért? Sok oka van: hogy ne kelljen megenni, de lássák, hogy a családnak a gyümölcs a mindene, hisz még a banánt is vállfára teszik. Hogy kényelmesebb legyen a banánnak. Dekoráció, mert arra van a banán. Multifunkcionális, hiszen a szölőt is épp úgy felkaszhatod rá. Stb (további ötletek ide várok - és ha valaki meg tud engem győzni arról, hogy van létjogosultsága a banánakasztónak, meghívom egy sörre). Szóval a banánakasztóval a Walmartban találkoztunk, először azt hittük a banánt adják olyan drágán, aztán a mikor a cimkét megláttuk, nem bírtunk leállni a röhögéssel. Főleg, hogy a következő napok egyikén a munkaadóink házában találkoztunk egy ilyennel legközelebb, úgymond bizonyítván, hogy igen, ezt megveszi valaki (amúgy meg náluk csak hülyébbekkel találkoztunk itt, szóval ha ők megvették, tuti más is. Ja és épp eszembe jutott egy költői kérdés: vajon erre van 30 napos visszafizetési grancia? Hogy romlik el? Leesik a banán?)

Szerintem, mindent összsevetve, a banánakasztó a tökéletes szimbóluma az amerikai kapitalizmusnak: amíg megveszik a "természet" eme csodáit, addig munkát adnak egy gyárnyi banánakasztó-készítőnek, akiknek lesz pénzük saját banánakasztókra, és ezzel elindul a körforgás.

Amerikai anekdota nr. 2: egyszer elmentem Meki drive-tru-ba a kollégákkal, volt szabad háromnegyed óránk és üres hasunk. Ahogy a filmekben, itt is egy kínai nő hangja fogadott a kis rádióban, ahova a rendelést kellett leadni. Ez már önmagában vicces volt, persze élőben jobban érvényesül. A sofőrünk adta le a rendelést, közben Jared, aki mellette ült épp mondta neki, hogy ő mit kér. kb így:

Jared: ...and I want a large ice tea...

Kínai: Áj hörd det!

Nehéz visszaadni írásban a helyzet humorát, de a kínai nő valami hihetetlenül vicces hangon mondta ezt. Hogy miért úgy mondta, mintha rajtakapott volna minket valamin, nem értjük. Közben persze kitört a röhögés kocsiban, alig tudtuk elmnodani a következő rendelést. Mire a reakció a nénitől: "Áh, zó diz iz gona bi a fáni ván..." Ejnye-bejnye mi... De legalább még egy sztereotípia beigazolódott: az amerikai kínaiak viccesen beszélik az angolt.

Közben ittartózkodásom alatt, úgy néz ki, megutáltam a zsidókat. De persze csak mint szállóvendégeket: nem hagynak borravalót, zajosak, nagyképűek, büdős marad a ház utánuk, mindenért panaszkodnak, de megsem tudsz igazán beléjük kötni, mert rögtön bocsánatot kérnek vagy hússzor, amiért megzavartak, de utána megint ott vagy, ahol voltál. Ja és ezek olyan zsidók, mint a filmekben: vicces két fürttel a fejükön (még a gyerekek is), mind göndör hajjal és nagy orral rendelkeznek, a sapkájukat sosem veszik le (még a gyerekek sem) és szeretnerk alkudozni, a pénzről beszélni (még a gyerekek is - az első kérdése egy zsidó gyereknek, mikor mellett takarítottam a medencét az volt: Mennyit keresel? Megmondtam, erre a másik a tízéves fejével már lefuttatta, hogy az mennyi másodpercenként, és elkezdte helyben számolni nekem, hogy mennyit keresek egy Missisipi alatt. Meg két Missisipi alatt. Meg három Missisipi alatt...).

Na és most egy nagyon profán vicc következik (Zsoltnak dedikálom), szóval aki nem bírja az ilyesmit, az forduljon el.

Egy egész nap után, ami alatt mind csak három zsidó család által lakott házat takarítottunk ki, valahogy kifakadtam: faszkalapok. Meli kérdezte, hogy kik, mondom hát a zsidók, akik a fitymájukat a fejükön hordják, mert azok fasz-kalapok.

Védelmemre hozom fel, hogy egész nap a budijukat pucoltam fájó térdekkel.

Nos eme gyönyürű profanitással zárom eme bejegyzésemet, ha érdekel mit ír a pólomon, szólj:).

Harmadik

Nos megint itt vagyok, remélhetőleg most már kicsit rendszeresebben, mivel végre sikerült, megvan a netbook (szép lila még az egér is, egyébként egy pici Acer Aspire One). Nagyobb része a Melié, a maradék az enyém, és majd teljesen az övé lesz, szóval azért nem fogok én is lila netbookkal sétálni mindenfele - még mindig inkább PC párti vagyok, bár persze ilyen és hasonló vhelyzetekben elismerem a netbookvagy laptop hasznát sőt vonzerejét is). Nem volt drága sem, végül 280 dolcsiért kaptuk meg egerestől és kiszállításostól együtt.

Sajnos nem tudjuk a jó kis motelszobánkban használni netezésre, mert nem elég erős a wireless jele a motelnek ahhoz, úgyhogy kiülönk néha a teraszra, és innen irogatunk, meg hasonlók.

Mellesleg itt lakunk:

Azon belül meg itt(jobb sarokban a legalsó szoba):

És így néz ki a szobánk (nem jó kép, ennél azért nagyobb)

Egyébként jól vagyunk, ma volt az első olyan nap, amikor nem dolgoztuk le a teljes időnket, eddig még szabadnapot sem vettünk ki. Az öt óra munkába mondjuk amúgy sem mindig szakadunk meg, s még másik munkát sem találtunk, de azért egy hónapot szabadnap végül végigdolgozni nem volt semmi, most már a munkaadóink akarnak elküldeni kicsit szabadságra, mert lassú a szezon, és nem mindig van amilyen munkát adjnak nekünk. Gondolkozunk is rajta, hogy esetleg kiveszünk két szabadnapot és megnézzük Montréalt, mert hogy az innen csak három órányira van autóval, de még nem döntöttünk. Ha akarjuk persze, most kell, mert második munkával már nehezen fogunk mozogni.

Mellesleg a város is érdekes, el lehet itt lenni turistaként nézelődve is, van szép part, a víz tiszta, sok az étterem és egyéb jó helyek (a mi kedvencünk persze még most is az Arcade - játékterem, ahol a nagy klasszikus amerikai játékok is vannak, a kedvencünk a Skee-ball, amikor kapsz kilenc labdát, ami bele kell guríts a bizonyos pontszámú lyukakba. Minden játéknál, attól függően, hogy mennyire voltál jó, szereztél nagyobb pontszámot, annál több jegyet kapsz, amit majd be lehet váltani ajándékokra. Persze ahhoz, hogy valami jót is kapj, sok száz vagy ezer jegyet kell szerezni, amiből már rég megvetted volna azt a bizonyos terméket, de a játék élvezétéér megéri. Eddig apróságokon kívül egy kosárlabdára gyűjtöttünk ki elég jegyet (hatszázat).

Amikor nincsenek turisták, elég álmos a város, alig lézeng valaki az utcákon, eddig a legnagyobb felhajtás persze juli 4-én volt, akkor mozdulni is alig lehetett az utcákon. Mivel tüzijáték minden héten van, csütörtökön, és mivel a motelunkből remekül lehet látni, ezért nekünk már nem volt nagy szám az egész. És ekkora számban már nagyon fárasztóak tudnak lenni az amcsik. Mindenki mosolyog, vigyorog, stb, és úgy viselkedik, mintha mind ismernék egymást. Az első vhéten érdekes és jó volt látni azt, hogy nem mindenhol olyan betokosodottak és zárkózottak az emberek, de egy hónap után már azt mondom, jól van az úgy, ahogy van, nem kell mindig vigyorogni és beleütni az orrod más dolgába, kell a magánszféra. Itt egyszerűen nem létezik ilyen, mindenki tudni akar mindent mindenkiről.

A másik tényleg fárasztü dolog az amcsiknál az persze a hihetelen arroganciájuk és önimádatuk. Mindenki háza előtt ott lóg az amerikai zászló, minden motelnek van egy kis "hirdetőtáblája" amin vagy sajnálkoznak egy iraki katona halálán, vagy örülnek hogy hazajött egy onnan. És igen, a háborút errefelé még mindig mindenki támogatja.

Persze a magyarok önütálata és önsajnálata sem jobb, de ez meg az idegeire tud menni mminden intelligensebb embernek. A teljes ignorancia jellemzi a legtöbb embert, nem mozdulnak ki a saját városukból sem, nemhogy Amerikából, és egyáltalán nem érdekli őket mi van odakinn.

És ennek az előnye: a városon belül az emberek aktívak, érdekli őket a város fejlesztése, tenni akarnak (de tényleg) azért, hogy a városuk jobb hely legyen.

És azt úgy általában sem tudom ráfogni az amcsikra, hogy lusták lennének, nekik megéri dolgozni keményen, és meg is teszik. A mi munkadóink is mindig velünk együtt hajtanak, én főleg Franket élvezem, aki az egész napját lefoglalja valamivel, szerel, épít, ás, lapátol, a vendégeivel szépeleg vagy takarít. Mindent csinál és egy percre sem ül le. Az is igaz, hogy ő azon kevés amerikaiak egyike, akin nincs kétszeres súlyfölösleg, és nem azért mert diétázik.

Egy baja van: egy picit túl vallásos az én ízlésemhez, meggyőződése, hogy még az ő életében megtörténik Krisztus második eljövetele. Szerencsére nem térítget, addig meg nem zavar.

Na jó, most ennyi, majd még jelkezem, ezentúl tányleg gyakrabban. Have a good day, everyone!

Második

És igen végre jutott időm írni újra a blogba. Nem az hogy nem lenne időm általában, csak hely nincs ahol.
Napi programom: reggel kilencre megyünk, vagy Frank bácsi hoz el minket a jó kis motelszobánkból (mivel minden másdik nap a velünk szemben lévő templomba jár reggeli misére :(), vagy egy imádnivaló kis piros busz-szerűségre szállunk fel (itt Trolley-nak hívják), ami közlekedik a város főutcája és a munkahelyünk között.
Dolgozunk ekkor délután kettő-háromig, attól függően mikor kezdtük el. Ezután edig vagy a Trolley-val vagy a család valamelyik tagjával, aki épp befele megy a városba, megyünk vissza a Prospect Aire Motelbe (http://www.prospectairemotel.com/), amelynek 5-ös apartmanjában kaptunk szállást heti 80 dollárért per fő.
(A gond ilyenkor az, hogy van kb tizenöt percünk a trolley-ig, ezalatt ebédelünk, meg esetleg ímélt nézek, de blogozni nuku idő. Most már előbb utóbb akarunk venni laptopot, s akkor majd leszek gépközelebe gyakorta, addig viszont naponta félórácska reggel és délután összesen.)
Felettünk törökök, mellettünk lengyelek, és a várost úgy átalában kisajátították az oroszok és a kazahok. Ez persze diák vendégmunkásokra vonatkozik.
Egyelőre még semmi második munkát nem kaptunk, Lake George egy szezonális város, és a szezon juli 4-én kezdődik. Addig minden helyen több a pincér, mint a vendég, és ami kis munka is volt, a kazahok mind lenyúlták, merthogy rengetegen közülük munkaszerződés nélkül jutottak ki ide, vagyis első munkát keresnek. És az a baj, hogy százával. Szóval kicsit nehéz utat vágni közöttük, hogy valami pénzt is keressünk, de nem adjuk fel a reményt, főleg, hogy van egy óriási előnyünk velük szemben: nekünk nem kell hármasával mennünk a munkainterjúkra. Náluk ilyen a felállás: az egyik érti mit mond a munkaadó, a második fordítja, a harmadik pedig válaszolni is tud adott esetben egy yest vagy not.
Szóval eddig minden potencionális munkaadót meghódítottunk az angolunkkal, akik már egészen hozzászoktak az oroszok és kazahok kézzel-lábbal, csapattal kommunikálásához.
Egyelőre meglévő munkahelyünkön jól megvagyunk, nehéz elképzelni, hogy meg lehet kedvelni eg republikánus, nagyon hithű katolikus, amerikai családot, de ez most sikerült. Téríteni nem próbáltak, mint kiderült az anyuka síkmagyar születésű, mindkét szülője hun volt, csak kiköltöztek ide, az apuka meghalt, anyuka hozzáment egy amcsihoz, így a lányuk már csak néhány szót tud magyarul. De legalább tudja mi az a lecsó (ma az volt az ebéd), a császárkörte-pálinka meg a mézes pogácsa. Plusz most már kicsit értik a különbséget román és romániai magyar között is.
Mindezekmellett remek emberek, önzetlenek, Marion néni már teljesen felszerelte a lakásunkat, minden ami hányzik, azt kölcsönkapunk tőle. Frank bá pedig egy jó ezermester típusú nyugodt férfiember, aki a nap 20 óráját végigdolgozza, szereli, ássa stb. Emellett pedig jut ideje a gyerekeire meg a vendégekre is.
Ó, egy nagyon fontos és nekünk furcsa élmény Amerikában: itt mindenki kedves. Mindig. Elég fárasztó is tud lenni a sok mosolygás, hauárjúzás, meg minden, de tény hogy felüdülés egy kicsit Románia után. Csak egy kis példa: az idefele jövő buszon ültünk, ami megállt egy félórás pihenőre és benzincserére. Amikor mindenki visszaszállt, az egyik lány nem kapta a karkőtőjét, amit az egyik széken hagyott. Szólt a sofőrnek, akinek mi volt az első reakciója? Végigkutatta a buszt, minden sarokba benézett, és mikor mégsem kapta meg a karkötőt, akkor mondta a lánynak, hogy nem baj, ha megérkeztek a végállomásra végigkutatja az egész buszt, és ha akkor sem lesz meg, akkor nyugodtan hívja fel a vállalatot, hogy elvesztette a karkötőt, és ők majd visszaküldik az árát. Mindezt végigmosolyogva. Valahogy nem hiszem, hogy egy Itas-sofőr ugyanezt megcsinálta volna.
Szóvak itt tényleg mindenki kedves, és emelett kövér. De tényleg. Túlzás nélkül az amerikaiak 75 százaléka kövér. A maradék meg csak túlsúlyos. Onnan lehet tudni itt, hogy valaki vendégdiák vagy turista, hogy nem lógnak zsírpárnák az oldalán. De ezen abszolút nincs mit csodálkozni, itt teljesen úgy néz ki, hogy ezeket hízlalni akarják. Az üzletekben egyszerűen nem lehet kapni, csak baxnyi üdítőt, kolákat, mountain dewt, s a többi ilyent, kajákban is csak 16-os csomag hamburgerzsemlét, hotdogkiflit, virslit meg húst. A zöldség drága is, de nem is szeretik az emberek. Nem járnak gyorséttermekbe, mert nincs rá szükségük: itthon csinálják a hamburgert és a szalmakrumplit. És elképesztő a felhalmozásra való hajlamuk, mivel mindenből baxnyi van és úgy olcsóbb, ezért ahhoz hogy legyen választék pl üdítőkből, felhalmoznak húszféle üdítőből kétbaxnyit a pincében, hogy tudjanak majd válogatni. A kamra is mindig tele porokkal, konzervekkel meg húsokkal. Nem hittem volna, hogy lesz egy hely, ahol én fogom fittnek és egészségesen étkezőnek látni magam. Hát itt ez a helyzet.
De nem is csoda hogy elhíznak az emberek, ez szerintem teljesen pszichikai kiindulású: 1. a városok kiépítése olyan, hogy csak autóval lehessen eljutni egyik helytől a másikig. ebben a családban is 5 autó van, és csak négy ember, aki vezet is. És elképesztő a kényszerük arra, hogy autózzanak, inkább mennek négy métert is egy olyan szűk helyen, ahol gyalog is nehezen férnek el, kocsival, mint hogy kiszálljanak és sétáljanak egy picit.
2. itt nincs ki- vagy elvándorlás. Egyszerűen nem létezik mint fogalom, mert nincs értelme. Itt minden város ugyanolyan, ugyanazok az üzletek megvannak itt is és ott is, mindenhol van munkahely, ha valaki el akarja végezni. Minden város párhuzamos utcák hálózata, amik számozva vannak (New York és Albany - a legközelebbi nagyobb város annyiban különbözik, hogy New Yorkban "picit" többen laknak). A kisvárosok szinte semmiben nem különböznek, a házak, az emberek, és motelek, és minden ugyanolyan. Itt minden városban van munkahely, iskola, szórakozási lehetőség, kiszolgálás, üzletek, mcddonalds, szóval egyszerűen nincs értelme elmenjenek. Sokan ki sem mozdulnak a városukból egész évben, városon belül is kocsival mozognak, és nincs is szükségük tübbre. Elképesztően elkényelmesednek, és talál hozzájuk hogy elhízzanak. Másképp furcsák lennének.
De na. Keresünk, jól szórakozunk, csodálkozunk, hogy mennyire olyan Amerika mint a filmeken (kivéve az embereket - egyetlen szép nőt sem láttam még mióta itt vagyunk), élvezzük a vizet, a napfényt és a munkát is néha.
A legközelebbi viszontírásra: Ádám.

Első

Eme blog egy célért született: hogy beszámolhassak amerikai élményeimről az otthomaradott barátoknak és ez az leős bejegyzés.
Kezdem a legelején. Első napunk nem volt semmi, lévén, hogy 31 órásra sikerdett (kiszámoltuk), hiszen 14-ikén hajnalban még Románia területén belül voltunk, és 14-én éjfélkor elaludtunk New York egy szállodájában, közben 7 órát visszamenve az időben :).
Kicsit mindketten betgen érkeztünk meg Pestre, én valószínűleg rossz Piros Aranyat ettem, s még hosszú és kényelmetlen busz út is (többet mentem Csíkból Pestre, mint Pestről New Yorkba) rátett ey lapáttal, szóval a Ferihegy 2b termináljában eléggé szenvedve ültünk végig 7 órát.
Azért csak 7-et, mert sükerült elintéznünk a helyi Birtish Airways-es kollégával, hogy tegyen minket előre, a hármas londoni gyors helyett kerüljünk az 1 órakor indulóra, hogy legyen időnk áttszállni a Heathrown NYC fele. A bácsi kedves volt, és ingyen csinálta ezt meg nekünk (pedig normálisan nemkevés pénzbe kerül) máig sem tudjuk, hogy miért.
Szóval végigszenvedtünk pár órát, ebből vagy kettőt a sorbanállással a csomagleadásnál és a felszállásnál.
Maga a repülőút rövidke volt, potom 2 és fél óra, eközben még szenvdicset és üditőt is kaptunk (én imádok ingyen, dobozolt kaját kapni, szóval ez nekem fénypontja volt az utazásnak), és egy öreg brit néni mellett ültünk, aki elmondta, hogy ő volt Lake George-ban (ahova mentünk), szép hely csak hideg van este.
London nem volt túl látványos, elég egyforma házak, és persze esett az eső. Meglehetősen drága volt minden a reptéren, de mivel a nálunk lévő három valuta közül egyik sem volt font, ezért nem nagyon vettünk semmit (Meli vett végül egy kis vizet kártyával fizetve). A mi terminálunk óriási volt, pedig azelőtt még aszittük, hogy a Pesti volt nagy. Erről van néhány kép, majd alkalomadtán felrakom őket.
Volt egy vicces figura, aki mindenkinek segített az útbaigazításban, és mindenkinek a saját nyelvén köszönt vissza (kivéve nekünk - román útlevélért la revedere jár - de azért értékelendő a szándék), ráadásul lila öltönyben volt.
Kipróbáltuk helyben a 3d-s tévét is, nekem tetszett, Melinek nem. Kicsit tökmagoztunk még a váróteremben, hogy azért a la revedere-t megszolgáljuk, majd irány a beszállás. Szar volt az idő, messze volt a gép, ezért busszal vittek ki mindenkit oda. Mellesleg eddig mindig és mindenhol futottunk össze románokkal, egyelőre ez nem gond, mert nem homelessek voltak, hanem hozzánk hasonló egyetemisták, akik szivesebben adnak útbaigazítást "honfitársaiknak", itt a buszon is volt pár.
Ez a repcsi is British Airwayses volt, csak hosszú útra felszerlekezve, mindenkinek volt saját kis képernyője az előtte ülő széktámlába beszerelve, ahol óriási mennyiségű anyagból lhetett választani, legyen az új film, vagy klasszikus, sitcom, stand-up, vagy csak zene. Emelett lehetett csekkolni, mennyi van még az útból, hol járunk a térképen, milyen kinn az idő, stb.
Ezúttal is fénypont a vacsora volt, kaptunk vagy kétszer piát (ami kértél, azt adtak - kóla, bor, whisky, cranberry-dzsúz stb.) és egyszer szép dobozolt, többfogásos kaját. A hét óra elrepült, főleg, hogy aludni is próbáltunk keveset.
folyt köv. :)