Második

És igen végre jutott időm írni újra a blogba. Nem az hogy nem lenne időm általában, csak hely nincs ahol.
Napi programom: reggel kilencre megyünk, vagy Frank bácsi hoz el minket a jó kis motelszobánkból (mivel minden másdik nap a velünk szemben lévő templomba jár reggeli misére :(), vagy egy imádnivaló kis piros busz-szerűségre szállunk fel (itt Trolley-nak hívják), ami közlekedik a város főutcája és a munkahelyünk között.
Dolgozunk ekkor délután kettő-háromig, attól függően mikor kezdtük el. Ezután edig vagy a Trolley-val vagy a család valamelyik tagjával, aki épp befele megy a városba, megyünk vissza a Prospect Aire Motelbe (http://www.prospectairemotel.com/), amelynek 5-ös apartmanjában kaptunk szállást heti 80 dollárért per fő.
(A gond ilyenkor az, hogy van kb tizenöt percünk a trolley-ig, ezalatt ebédelünk, meg esetleg ímélt nézek, de blogozni nuku idő. Most már előbb utóbb akarunk venni laptopot, s akkor majd leszek gépközelebe gyakorta, addig viszont naponta félórácska reggel és délután összesen.)
Felettünk törökök, mellettünk lengyelek, és a várost úgy átalában kisajátították az oroszok és a kazahok. Ez persze diák vendégmunkásokra vonatkozik.
Egyelőre még semmi második munkát nem kaptunk, Lake George egy szezonális város, és a szezon juli 4-én kezdődik. Addig minden helyen több a pincér, mint a vendég, és ami kis munka is volt, a kazahok mind lenyúlták, merthogy rengetegen közülük munkaszerződés nélkül jutottak ki ide, vagyis első munkát keresnek. És az a baj, hogy százával. Szóval kicsit nehéz utat vágni közöttük, hogy valami pénzt is keressünk, de nem adjuk fel a reményt, főleg, hogy van egy óriási előnyünk velük szemben: nekünk nem kell hármasával mennünk a munkainterjúkra. Náluk ilyen a felállás: az egyik érti mit mond a munkaadó, a második fordítja, a harmadik pedig válaszolni is tud adott esetben egy yest vagy not.
Szóval eddig minden potencionális munkaadót meghódítottunk az angolunkkal, akik már egészen hozzászoktak az oroszok és kazahok kézzel-lábbal, csapattal kommunikálásához.
Egyelőre meglévő munkahelyünkön jól megvagyunk, nehéz elképzelni, hogy meg lehet kedvelni eg republikánus, nagyon hithű katolikus, amerikai családot, de ez most sikerült. Téríteni nem próbáltak, mint kiderült az anyuka síkmagyar születésű, mindkét szülője hun volt, csak kiköltöztek ide, az apuka meghalt, anyuka hozzáment egy amcsihoz, így a lányuk már csak néhány szót tud magyarul. De legalább tudja mi az a lecsó (ma az volt az ebéd), a császárkörte-pálinka meg a mézes pogácsa. Plusz most már kicsit értik a különbséget román és romániai magyar között is.
Mindezekmellett remek emberek, önzetlenek, Marion néni már teljesen felszerelte a lakásunkat, minden ami hányzik, azt kölcsönkapunk tőle. Frank bá pedig egy jó ezermester típusú nyugodt férfiember, aki a nap 20 óráját végigdolgozza, szereli, ássa stb. Emellett pedig jut ideje a gyerekeire meg a vendégekre is.
Ó, egy nagyon fontos és nekünk furcsa élmény Amerikában: itt mindenki kedves. Mindig. Elég fárasztó is tud lenni a sok mosolygás, hauárjúzás, meg minden, de tény hogy felüdülés egy kicsit Románia után. Csak egy kis példa: az idefele jövő buszon ültünk, ami megállt egy félórás pihenőre és benzincserére. Amikor mindenki visszaszállt, az egyik lány nem kapta a karkőtőjét, amit az egyik széken hagyott. Szólt a sofőrnek, akinek mi volt az első reakciója? Végigkutatta a buszt, minden sarokba benézett, és mikor mégsem kapta meg a karkötőt, akkor mondta a lánynak, hogy nem baj, ha megérkeztek a végállomásra végigkutatja az egész buszt, és ha akkor sem lesz meg, akkor nyugodtan hívja fel a vállalatot, hogy elvesztette a karkötőt, és ők majd visszaküldik az árát. Mindezt végigmosolyogva. Valahogy nem hiszem, hogy egy Itas-sofőr ugyanezt megcsinálta volna.
Szóvak itt tényleg mindenki kedves, és emelett kövér. De tényleg. Túlzás nélkül az amerikaiak 75 százaléka kövér. A maradék meg csak túlsúlyos. Onnan lehet tudni itt, hogy valaki vendégdiák vagy turista, hogy nem lógnak zsírpárnák az oldalán. De ezen abszolút nincs mit csodálkozni, itt teljesen úgy néz ki, hogy ezeket hízlalni akarják. Az üzletekben egyszerűen nem lehet kapni, csak baxnyi üdítőt, kolákat, mountain dewt, s a többi ilyent, kajákban is csak 16-os csomag hamburgerzsemlét, hotdogkiflit, virslit meg húst. A zöldség drága is, de nem is szeretik az emberek. Nem járnak gyorséttermekbe, mert nincs rá szükségük: itthon csinálják a hamburgert és a szalmakrumplit. És elképesztő a felhalmozásra való hajlamuk, mivel mindenből baxnyi van és úgy olcsóbb, ezért ahhoz hogy legyen választék pl üdítőkből, felhalmoznak húszféle üdítőből kétbaxnyit a pincében, hogy tudjanak majd válogatni. A kamra is mindig tele porokkal, konzervekkel meg húsokkal. Nem hittem volna, hogy lesz egy hely, ahol én fogom fittnek és egészségesen étkezőnek látni magam. Hát itt ez a helyzet.
De nem is csoda hogy elhíznak az emberek, ez szerintem teljesen pszichikai kiindulású: 1. a városok kiépítése olyan, hogy csak autóval lehessen eljutni egyik helytől a másikig. ebben a családban is 5 autó van, és csak négy ember, aki vezet is. És elképesztő a kényszerük arra, hogy autózzanak, inkább mennek négy métert is egy olyan szűk helyen, ahol gyalog is nehezen férnek el, kocsival, mint hogy kiszálljanak és sétáljanak egy picit.
2. itt nincs ki- vagy elvándorlás. Egyszerűen nem létezik mint fogalom, mert nincs értelme. Itt minden város ugyanolyan, ugyanazok az üzletek megvannak itt is és ott is, mindenhol van munkahely, ha valaki el akarja végezni. Minden város párhuzamos utcák hálózata, amik számozva vannak (New York és Albany - a legközelebbi nagyobb város annyiban különbözik, hogy New Yorkban "picit" többen laknak). A kisvárosok szinte semmiben nem különböznek, a házak, az emberek, és motelek, és minden ugyanolyan. Itt minden városban van munkahely, iskola, szórakozási lehetőség, kiszolgálás, üzletek, mcddonalds, szóval egyszerűen nincs értelme elmenjenek. Sokan ki sem mozdulnak a városukból egész évben, városon belül is kocsival mozognak, és nincs is szükségük tübbre. Elképesztően elkényelmesednek, és talál hozzájuk hogy elhízzanak. Másképp furcsák lennének.
De na. Keresünk, jól szórakozunk, csodálkozunk, hogy mennyire olyan Amerika mint a filmeken (kivéve az embereket - egyetlen szép nőt sem láttam még mióta itt vagyunk), élvezzük a vizet, a napfényt és a munkát is néha.
A legközelebbi viszontírásra: Ádám.

Első

Eme blog egy célért született: hogy beszámolhassak amerikai élményeimről az otthomaradott barátoknak és ez az leős bejegyzés.
Kezdem a legelején. Első napunk nem volt semmi, lévén, hogy 31 órásra sikerdett (kiszámoltuk), hiszen 14-ikén hajnalban még Románia területén belül voltunk, és 14-én éjfélkor elaludtunk New York egy szállodájában, közben 7 órát visszamenve az időben :).
Kicsit mindketten betgen érkeztünk meg Pestre, én valószínűleg rossz Piros Aranyat ettem, s még hosszú és kényelmetlen busz út is (többet mentem Csíkból Pestre, mint Pestről New Yorkba) rátett ey lapáttal, szóval a Ferihegy 2b termináljában eléggé szenvedve ültünk végig 7 órát.
Azért csak 7-et, mert sükerült elintéznünk a helyi Birtish Airways-es kollégával, hogy tegyen minket előre, a hármas londoni gyors helyett kerüljünk az 1 órakor indulóra, hogy legyen időnk áttszállni a Heathrown NYC fele. A bácsi kedves volt, és ingyen csinálta ezt meg nekünk (pedig normálisan nemkevés pénzbe kerül) máig sem tudjuk, hogy miért.
Szóval végigszenvedtünk pár órát, ebből vagy kettőt a sorbanállással a csomagleadásnál és a felszállásnál.
Maga a repülőút rövidke volt, potom 2 és fél óra, eközben még szenvdicset és üditőt is kaptunk (én imádok ingyen, dobozolt kaját kapni, szóval ez nekem fénypontja volt az utazásnak), és egy öreg brit néni mellett ültünk, aki elmondta, hogy ő volt Lake George-ban (ahova mentünk), szép hely csak hideg van este.
London nem volt túl látványos, elég egyforma házak, és persze esett az eső. Meglehetősen drága volt minden a reptéren, de mivel a nálunk lévő három valuta közül egyik sem volt font, ezért nem nagyon vettünk semmit (Meli vett végül egy kis vizet kártyával fizetve). A mi terminálunk óriási volt, pedig azelőtt még aszittük, hogy a Pesti volt nagy. Erről van néhány kép, majd alkalomadtán felrakom őket.
Volt egy vicces figura, aki mindenkinek segített az útbaigazításban, és mindenkinek a saját nyelvén köszönt vissza (kivéve nekünk - román útlevélért la revedere jár - de azért értékelendő a szándék), ráadásul lila öltönyben volt.
Kipróbáltuk helyben a 3d-s tévét is, nekem tetszett, Melinek nem. Kicsit tökmagoztunk még a váróteremben, hogy azért a la revedere-t megszolgáljuk, majd irány a beszállás. Szar volt az idő, messze volt a gép, ezért busszal vittek ki mindenkit oda. Mellesleg eddig mindig és mindenhol futottunk össze románokkal, egyelőre ez nem gond, mert nem homelessek voltak, hanem hozzánk hasonló egyetemisták, akik szivesebben adnak útbaigazítást "honfitársaiknak", itt a buszon is volt pár.
Ez a repcsi is British Airwayses volt, csak hosszú útra felszerlekezve, mindenkinek volt saját kis képernyője az előtte ülő széktámlába beszerelve, ahol óriási mennyiségű anyagból lhetett választani, legyen az új film, vagy klasszikus, sitcom, stand-up, vagy csak zene. Emelett lehetett csekkolni, mennyi van még az útból, hol járunk a térképen, milyen kinn az idő, stb.
Ezúttal is fénypont a vacsora volt, kaptunk vagy kétszer piát (ami kértél, azt adtak - kóla, bor, whisky, cranberry-dzsúz stb.) és egyszer szép dobozolt, többfogásos kaját. A hét óra elrepült, főleg, hogy aludni is próbáltunk keveset.
folyt köv. :)